No, most jó pár napig nem nagyon volt kedvem irogatni. Pedig ígértem témát. No akkor talán most.
Kifejtésemben kicsit messziről kell indulni.
Egyre többször figyelek fel olyan helyzetekre, amik egyértelműen arról árulkodnak, hogy egy globális "Ne érezz!" parancs hatása alatt állunk. Példának okáért itt van a kisbolt és a tízezres esete:
A múlt héten kereken háromszor fordult elő, hogy bementem a házzal szemközt található kisboltba és megpróbáltam tízezressel fizetni. A fiatal nő, aki minden alkalommal bejelentette, hogy nem tud visszaadni mindháromszor ugyan az volt. Elsőre vettem még több árút, másodszorra nem vettem inkább semmit. De tegnap elfogyott a cigim ezért muszáj volt vásárolni. A beszélgetés a következő képen zajlott.
Én: - Mennyit tudsz visszaadni ha tízezressel fizetek.
Eladó: - Hatezer.
Én: - Jó, akkor kérek nyolc doboz cigit.
Eladó (viccelődve): - Ha te mindig ezt csinálod, akkor is azt fogom mondani, hogy nem tudok visszaadni, ha tudok.
Én: - Én ezt nem tartom viccesnek, nekem eléggé kellemetlen ez a helyzet.
Eladó: - Addig ne mondj véleményt, amíg ki nem próbáltad.
Én: - Nem kritizálni szeretnélek, vagy ítélni, csak mondom, hogy ez a helyzet nekem kényelmetlen.
Eladó: - Előtted jöttek négyen és ők is tízezressel fizettek.
Én: - Nézd, én ezt már nem bírom másképp kommunikálni feléd, hogy nem kritizálni akarlak téged, vagy a boltot. Egyszerűen kifejezni szeretném, hogy ebben a helyzetben én kellemetlenül érzem magam.
Eladó: - DE NE ÉREZD ÍGY!!!
Na itt elszakadt a cérnám, és beszóltam, hogy én kérek elnézést mert vannak érzéseim. De azt gondolom, hogy önmagamhoz képest kitartóan küzdöttem.
Sorolhatnám a példákat, de lényeg az, hogy nagyon sok probléma, konfliktus, nézeteltérés feloldható lenne, ha az emberek kicsit jobban odafigyelnének, hogy bizonyos helyzetekben mit éreznek, és jobban tudnák kezelni ezeket az érzéseket. Fenti esetben sokkal jobban éreztem volna egy csapásra magam, ha az eladó elmond egy olyat, hogy:
- Sajnálom, és nekem is kellemetlen, de tanácstalan vagyok mit tehetnék.
Ez az egész jelenség tetten érhető olyan helyzetekben is, mint például vállalat vagy ország irányítás. Az egyik véglet mikor egy - nevezzük csúnyán - hatalmi pozicióban lévő ember, abszolúte nincs tisztában az érzéseivel, és viszont azok által vezérelve cselekszik. Ez bizony rettentő megterhelő a környezete számára. A másik véglet pedig az ideálképnek tekintett top-manager, aki célvezérelt életében, hatékonyan cselekszik, nem engedi, hogy érzelmei befolyásolják a hideg racionalitását. Ebben pedig az a hiba, hogy nem vesz tudomást az érzések jelenlétéről, ezért pont azért nem racionális a gondolkodása, mert egy nagyon fontos változót nem vesz figyelembe.
Olybá tűnik nekem, mintha a társadalmunkat olyan határok mentén rendeztük volna be, hogy ne kelljen az érzések kuszaságaival szembenéznünk. Kultúra anyánk suttogja füleinkbe a jólét és az elégedettség himnuszát, miközben a lelkünkben zajló folyamatok valami egészen másért kiáltanak.
***
Azt is gondolom még, hogy bár társas lények vagyunk, és igényeljük a kapcsolatokat, saját személyiségünknek azért mi vagyunk az urai. Ez alatt azt értem, hogy ha egyszer valaki felnőtté válik, és saját életet és egzisztenciát teremt magának, onnantól kezdve felelős saját magáért. (Kivételt képeznek persze a mentálisan vagy fizikálisan sérült személyek.)
A felelősség fogalmát itt egészen tágan értelmezem. Kezdve attól, hogy felelősségünk a törvények betartása az egészen kicsitől (városon belül 50 km/h), az egészen nagyokig (emberölésért 25 év) . Az erkölcsi felelősségen át (ne tedd azt a felebarátoddal amit te sem kívánsz), egészen a mentális egészség biztosításáig. Az utóbbin azt értem, hogy aki kimond a szájával valamit azt vagy gondolja is komolyan, és tudja alátámasztani. Képes legyen arra is, hogy a tévedéseit feltárja önmaga számára, és ha szükséges, módosítsa véleményéta megfelelő irányba. És ha már itt tartunk, beveszem a kalapba, a pszihés egészséget is. Igenis az a támogatandó és becsülendő út, ha valaki azon iparkodik és próbálkozik, hogy több és teljesebb legyen.
Mintegy mellék vágányon megjegyzem, hogy fenntartom magam (és mindenki számára) a jogot, hogy a beszűkült látókörűeket, és a fentieknek ellentétes irányban tevékenykedő személyeket, a saját blogomon elküldhessem a picsába.
Azt is hozzáfűzném, hogy természetesen sokkal célravezetőbbnek tartanám ha valamilyen úton módon, hozzájárulhatnék inkább a fejlődésükhöz, de ennek ugye Orbán úr esetében eléggé leküzdhetetlen akadályai vannak.
***
Harmadszor pedig azt gondolom, hogy a Nürnbergi per óta, az nem mentség, hogy "Parancsra tettem."
Kifejtésemben kicsit messziről kell indulni.
Egyre többször figyelek fel olyan helyzetekre, amik egyértelműen arról árulkodnak, hogy egy globális "Ne érezz!" parancs hatása alatt állunk. Példának okáért itt van a kisbolt és a tízezres esete:
A múlt héten kereken háromszor fordult elő, hogy bementem a házzal szemközt található kisboltba és megpróbáltam tízezressel fizetni. A fiatal nő, aki minden alkalommal bejelentette, hogy nem tud visszaadni mindháromszor ugyan az volt. Elsőre vettem még több árút, másodszorra nem vettem inkább semmit. De tegnap elfogyott a cigim ezért muszáj volt vásárolni. A beszélgetés a következő képen zajlott.
Én: - Mennyit tudsz visszaadni ha tízezressel fizetek.
Eladó: - Hatezer.
Én: - Jó, akkor kérek nyolc doboz cigit.
Eladó (viccelődve): - Ha te mindig ezt csinálod, akkor is azt fogom mondani, hogy nem tudok visszaadni, ha tudok.
Én: - Én ezt nem tartom viccesnek, nekem eléggé kellemetlen ez a helyzet.
Eladó: - Addig ne mondj véleményt, amíg ki nem próbáltad.
Én: - Nem kritizálni szeretnélek, vagy ítélni, csak mondom, hogy ez a helyzet nekem kényelmetlen.
Eladó: - Előtted jöttek négyen és ők is tízezressel fizettek.
Én: - Nézd, én ezt már nem bírom másképp kommunikálni feléd, hogy nem kritizálni akarlak téged, vagy a boltot. Egyszerűen kifejezni szeretném, hogy ebben a helyzetben én kellemetlenül érzem magam.
Eladó: - DE NE ÉREZD ÍGY!!!
Na itt elszakadt a cérnám, és beszóltam, hogy én kérek elnézést mert vannak érzéseim. De azt gondolom, hogy önmagamhoz képest kitartóan küzdöttem.
Sorolhatnám a példákat, de lényeg az, hogy nagyon sok probléma, konfliktus, nézeteltérés feloldható lenne, ha az emberek kicsit jobban odafigyelnének, hogy bizonyos helyzetekben mit éreznek, és jobban tudnák kezelni ezeket az érzéseket. Fenti esetben sokkal jobban éreztem volna egy csapásra magam, ha az eladó elmond egy olyat, hogy:
- Sajnálom, és nekem is kellemetlen, de tanácstalan vagyok mit tehetnék.
Ez az egész jelenség tetten érhető olyan helyzetekben is, mint például vállalat vagy ország irányítás. Az egyik véglet mikor egy - nevezzük csúnyán - hatalmi pozicióban lévő ember, abszolúte nincs tisztában az érzéseivel, és viszont azok által vezérelve cselekszik. Ez bizony rettentő megterhelő a környezete számára. A másik véglet pedig az ideálképnek tekintett top-manager, aki célvezérelt életében, hatékonyan cselekszik, nem engedi, hogy érzelmei befolyásolják a hideg racionalitását. Ebben pedig az a hiba, hogy nem vesz tudomást az érzések jelenlétéről, ezért pont azért nem racionális a gondolkodása, mert egy nagyon fontos változót nem vesz figyelembe.
Olybá tűnik nekem, mintha a társadalmunkat olyan határok mentén rendeztük volna be, hogy ne kelljen az érzések kuszaságaival szembenéznünk. Kultúra anyánk suttogja füleinkbe a jólét és az elégedettség himnuszát, miközben a lelkünkben zajló folyamatok valami egészen másért kiáltanak.
***
Azt is gondolom még, hogy bár társas lények vagyunk, és igényeljük a kapcsolatokat, saját személyiségünknek azért mi vagyunk az urai. Ez alatt azt értem, hogy ha egyszer valaki felnőtté válik, és saját életet és egzisztenciát teremt magának, onnantól kezdve felelős saját magáért. (Kivételt képeznek persze a mentálisan vagy fizikálisan sérült személyek.)
A felelősség fogalmát itt egészen tágan értelmezem. Kezdve attól, hogy felelősségünk a törvények betartása az egészen kicsitől (városon belül 50 km/h), az egészen nagyokig (emberölésért 25 év) . Az erkölcsi felelősségen át (ne tedd azt a felebarátoddal amit te sem kívánsz), egészen a mentális egészség biztosításáig. Az utóbbin azt értem, hogy aki kimond a szájával valamit azt vagy gondolja is komolyan, és tudja alátámasztani. Képes legyen arra is, hogy a tévedéseit feltárja önmaga számára, és ha szükséges, módosítsa véleményéta megfelelő irányba. És ha már itt tartunk, beveszem a kalapba, a pszihés egészséget is. Igenis az a támogatandó és becsülendő út, ha valaki azon iparkodik és próbálkozik, hogy több és teljesebb legyen.
Mintegy mellék vágányon megjegyzem, hogy fenntartom magam (és mindenki számára) a jogot, hogy a beszűkült látókörűeket, és a fentieknek ellentétes irányban tevékenykedő személyeket, a saját blogomon elküldhessem a picsába.
Azt is hozzáfűzném, hogy természetesen sokkal célravezetőbbnek tartanám ha valamilyen úton módon, hozzájárulhatnék inkább a fejlődésükhöz, de ennek ugye Orbán úr esetében eléggé leküzdhetetlen akadályai vannak.
***
Harmadszor pedig azt gondolom, hogy a Nürnbergi per óta, az nem mentség, hogy "Parancsra tettem."
7 megjegyzés:
Ebben a bejegyzésedben érdekesen rámutattál egy egyre gyakoribb és általánossá vált jelenségre is, amit én is látok a környezetemben: mégpedig arra, hogy az emberek kezdenek(?) egy érzéketlen és gondolkodás nélküli vegetatív életformát felvenni, melynek ilyen megnyilvánulásai vannak mint ennek az eladónak.
Csak mellékesen: ezt láttad már? Különösen az alján lévő linket...
Jó! :)
Köszi a hivatkozást! :)
neeeeem kötözködni akarok, de a nürnbergi perben a "volt választási lehetősége" kérdést feszegették.
egyébként teljesen jól mutat a Zoli is erre a kérdésre, a blogomban erről már kifejtettem a véleményemet...
Nem is értem ezt a kommentet. Mibe akarsz belekötni?
A Nürnbergi per 1945. október 18-án kezdődött, az ítélet 1946. október elsején született.
De a háborús perek sorozata eltartott 1949-ig. Ez alatt több mint 200 személyt vádoltak meg.
Szerinted egyik sem védekezett azzal, hogy parancsra tette amit tett?
A "Nürnbergi per óta" kifejezést, mint terminus technicust használom. A gondolat nem arról szól, hogy pontosan mi történt a perben, hanem egy vonatkoztatási rendszert állítok fel.
Arra gondoltam a kommentkor, hogy az értelmezésem szerint a srác valamiféle szülők által gyerekkorban bekódolt parancsra mondta, hogy Ne érezd így. És téged ez zavar, mert felnőtt, és nem lenne neki muszáj ilyet mondania. Ellenben Te is tudod, hogy milyen mélyen vannak ezek kódolva, és mennyire tudatosnak kell lenned ahhoz, hogy ezen felülemelkedj. A nürnbergi perben, a bűnösöknek volt lehetősége a parancsot megtagadni (bár ez kivégzéssel, vagy orosz fronttal volt jutalmazva, és volt önkéntes aki végrehajtotta volna a dolgot magától is), ellenben az eladótól a mai világban nem elvárható (szerintem), hogy ennyire tudatosan élje az életét. :) ennyi.
Áhá. Már értem.
Hát akkor itt nem egyezik a véleményünk, ugyanis én azt gondolom, hogy elvárható.
Nade akkor asszem kell egy harmadik menet is. :))))
Megjegyzés küldése