2009. március 25., szerda

Nuke the entire site from orbit, it's the only way to be sure."'

A fenti mondat az Aliens című filmben hangzik el gy.k. Bolygó neve: halál.

A mondat magyarul emígyen szól:
"Dobjunk egy atomot a kolóniára orbitális pályáról, csak így mehetünk biztosra."

Ez a mondat akkor hangzik el amikor a csapat kisebbik része, éppen hogy kiszenvedi magát az alienektől hemzsegő atmoszféra processzor alól, és bizony realizállják, hogy az idegenek felzabálták a csapat felét, a túlélők sebesültek, a csapat szállító tönkre ment, és néhány bajtársukat elkapták az idegenek, és most éppen arra használják őket, hogy újabb idegeneket neveljenek bennük. Ebben a súlyos, érzelmektől terhes pillanatban Ripley egy szikla hűvösségével közli velük a tényt. Ez az egyetlen út.

Nincs értelme tovább küzdeni egy végletekig racionális lény ellen érzelmek miatt. Ha dühükben csak újra harcba indulnak akkor csak az lesz a vége, hogy az alienek egy újabb pár embert elragadnak közülük, és megint kevesebben lesznek. Az idegenek ugyanis nem gonoszak. Nem szórakozásból ölik az embereket, hanem fajfenntartásból. Mindezt hihetetlen céltudatossággal, könyörtelenséggel és elhivatottsággal teszik. Nem gonoszak, nekik egyszerűen ez az élet. Így működnek.

Az alienek, erősebbek, többen vannak, jobb harcosok és nem hátrálnak meg soha. Nem lehet őket lekenyerezni, nem lehet őket meggyőzni, nem lehet velük békét kötni, nem lehet velük tűzszünetet sem. Az ő csataterükön legyőzhetetlenek, és ezt tudják...
Ripley remekül vált paradigmát. Tudja, hogy esélytelenek szemtől szemben. Ezért megváltoztatja a körülményeket. Mesteri húzás. Csak így mehetnek biztosra...

Hát így teszek most én is...
Ez az utolsó bejegyzésem. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége, de belülről érzem, hogy ezt kell tennem.
Magánéleti problémáim oda vezettek, hogy kénytelen voltam feladni, felismerni és elengedni jónéhány dolgot az eddigi életemben.
Feladom azon törekvésemet, hogy bármilyen módon megpróbáljam befolyásolni a körülöttem élő emberek képét magamról.
Felismertem, azt, hogy az életemnek ilyettén fordulatához bizony az is kellet, hogy ne vegyek tudomást, olyan árulkodó jelekről amik már rég bizonyították, hogy nincs rendben minden. Elengedem hát ezeket a dolgokat. Többé nem ragaszkodom a magamban épített légvárakhoz amikben csak úgy hemzsegnek az idegenek. Atomot dobok az egész kócerájra, csak így mehetek biztosra.

Ennek folymatnak egy lépése ez. Leszámolok Lord_Soth_ bennem és rajtam keresztül élő lényével. Persze nyilván sohasem gondoltam azt, hogy én lennék Lord Soth de a név választás sokat elárul.
Ezért hát itt nem lesz több bejegyzés. Fogok még írni, sokat, de nem ide. Mivel ide hamarosan becsap egy atombomba, sajnos már nem lesz arra sem időm, hogy eláruljam hol lesz a folytatás. Tán még magamsem tudom. De majd kialakul, és biztos vagyok benne, hogy...

SSSSSHHHHHH.......BAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAMMMMMMMMM !!!!

2009. március 23., hétfő

2009. március 1., vasárnap

Az utolsó nap

Adós vagyok az utsó nap postjával, íme:



Az utolsó nap a többiek elmentek Monte Carloba, de nekem nem volt kedvem. Úgy határoztam inkább, hogy kimegyek a közeli Sainte-Marguherite szigetre hajóval. Vettem egy jegyet és hamarosan jött is értem a Riviéra Gyöngye.



Ez a sziget tulajdonképpen ma már egy arborétum, de annak idején börtönnek használták. Ez rögtön kiderült amint beléptem az erődbe. Egyértelműen lehet azonosítani a hangulatot a Pillangó című filmből.



Bent volt egy múzeum is de 3.2 euróért rablásnak tartottam. Tulképp annyi volt, hogy be lehetett menni a börtönbe, ami 3 cella volt, meg volt egy kiállítás arról, hogy már a rómaiak is itt voltak anno. Ez az egy váza volt érdekes, a jobboldali majdnem akkora volt mint én, és el is gondolkoztam, hogy vajon mit tároltak benne, és hogyan vették ki az aljáról a cuccot. De erről persze nem írtak semmit.



Ez itt kérem a kilátás a börtönből. Azért van egy genyóság ebben nem ?



Utána vagy két órát kolbászoltam az arborétumban. Gyönyörű volt. Ez itt egy válaszút...



Én azt választottam, hogy kifeküdtem a fák alá a partra napozni. Zenét hallgattam, és úgy érzetem arra az órára, hogy én vagyok az élet császára.



Aztán sétálgattam még egy picit, és mikor ezt fotóztam, akkor tudtam, hogy ezzel a képpel búcsúzok Cannestól.