Kharazan: rdy!

Adós vagyok egy posttal, és jó lesz végre nekem is leírnom, hogy miért töltöm az időm jelentős százalékát egy másik világban. Nevezetesen a Warcraft világában. Nem térek ki, hogy mi ebben a jó, meg ilyenek, aki képes rá, hogy leüljön vele játszani, az tudni fogja. Aki meg nem képes rá, annak további jó szenvedést kívánok a valódi világban. Ne feledd, az élet egy küzdelem, hajrá...

Ahh, de megint elkanyarodtam, a wowról (gyk.: World of Warcraft) akartam írni. Szóval megszületett az első karakterem aki mehet Kharazanba. Nos, a világon mossá 6.2 milliárd ember él. Ebből 8 millió wowozik. ami azt jelenti, hogy az emberek 99.87%-a annyira leszarja ezt, hogy nem is tudják miről van szó. A maradék 0.13%-ból meg kb. 80% szintén szarik az egészre, mert noob és még a 70-et sem éri el soha nemhogy Kaharazant. Az aki eléri, és tudja, az meg azért szarik rája, mert neki is meg van a Kharazan kulcsa és tudja, hogy azért ez nem akkora szám.
Tehát elmondhatjuk, hogy az egésznek szimbólikus jelentése van. Ennek örömére most szeretném összefoglalni, mi minden történt velem amióta wowozok.

Az egész lassan két éve kezdődött. Mindig érdekeltek az MMORPG-k és a Blizzard neve annyira jól cseng a játék piacon, hogy csak idő kérdése volt mikor kanyarodik erre az utunk. Igen az utunk, így többesszámban. Ugyanis akkoriban volt egy csapat, egy laza kis társaság akik esténkét játszottak ezt-azt a hálón. Ebből a csapatból öten álltunk neki a wownak. Endru, Zoli, Dönci és az Árpi, meg persze én. Az időpont választás az én szempontomból nem volt szerencsés. Akkor már közelgett a Gergő születése, és nyakunkon volt már a költözés egy kis lakás felújítással spékelve, meg a hiteles hercehurcák. Nem megyek bele most ennek kifejtsébe, de a pszihés állapotomról annyit, hogy amikor a Gergő megszületett kb. három napig képtelen voltam napi egy-két falatnál többet lenyomni a torkomon. Szóval egy rendesen leterhelt időszakban vágtam neki annak a játéknak, ami a legösszetettebb, legsokoldalúbb játék amivel valaha játszottam. Nem mellesleg pedig kihozza az emberekből az igazi énjüket...

Nekivágtunk hát, és mint minden noob, mi is elkövettük az alaphibákat. Én például az egyik legnehezebb szerepkörre vállalkoztam, indítottam egy papot. Ráadásul elkövettem azt a hibát is, hogy Sunyipicsának neveztem el. Non plus ultraként meg ally oldalon kezdtünk, holott mindenki mondta, hogy hordázni kell. Tehát volt olyan hiba amiről tehettem, volt olyan amiről félig, és volt olyan amiről egyáltalán nem tehettem.

Maga a játék lenyűgözött mindenkit. Aki erre nem fogékony az nem értheti, de igazándiból csak sajnálni tudom őket. Akibe szorult valami képzelet, azt magábaszippantja és nem ereszti jó ideig. Engem szinte bedarált, képes voltam órákat csak sétálni a világban és nézelődni, de tényleg órákat. Vagy elmenni horgászni egy folyóhoz, pedig a való világban magasról tojok a horgászatra. Akárhányszor bementem a Fény Katedrálisába a hideg futkározott hátamon. A WoW-ban megtehetsz bármit amihez kedved van. Következmények persze vannak, de senki nem fog kényszeríteni semmire. AZT CSINÁLSZ AMIT AKARSZ. Ez itt a lényeg. Ezért hozza ki mindenkiből az igazi énjét, mert itt az lehet ami.

Hát lássuk kiből mit hozott ki:
Zolit kezdetben megrémítette a játék összetettsége, mint minden nagy falat az életben ez is zavarba hozta. Aztán a lassú víz partot mos taktikával, átrágta magát az egészen, ahogyan mindig is szokta. A mai napig együtt játszunk, amiért hálás vagyok neki. Nem hagyott el engem semmi talmi csillogásért, és türelemmel viselte minden faszságomat. Köszi Zoli.
Dönci kezdeti lelkesedése hamar lelohadt, talán kicsit késöbb a szokásosnál, de lelohadt ahogyan szokott. Nagy tervek persze azóta is vannak, de ezek jó része megmarad tervnek a wow végéig. Néha benéz és akkor együtt nyomolunk.
Árpival sokáig együtt játszottunk. Árpi egy igazi pragmatista. Valójába az élete egyetlen kibaszott nagy KOMPROMISSZUM, vagyis inkább kompromisszumok sokasága. Ezek segítségével sokáig tudta halogatni az elkerülhetetlent. Aztán a Hunicumos sztoriban (lásd lejebb) kimutatta a foga fehérjét. Azóta nemhogy együtt játszunk, de még attól is tartózkodom, hogy egy levegőt szívjak vele. Hát igen, a wow ilyet is tud, annyira kihozza a személyiséget, hogy tönkremehet belé a kapcsolat. Azoknak akik most nem értik, elmondanám, hogy nem egy játék miatt megy tönkre, hanem azon a döntésem alapszik, hogy én egy barátság részese karok lenni nem egy komprumisszumé.
Endruhoz rengeteg tanulságos történet fűződik. Endru bemutatta a 180 fokos fordulatot. Volt ott annyi minden, hogy még elmondani is fárasztó lenne, nemhogy leírni. Azóta szállóigvé vált a Zoli és köztem az úgynevezett Endrúzás. Endruzásnak hívjuk ha valaki egy csapatban csak és kizárólag a saját érdekeit figyelembe véve vislkedik. Endru pl. simán otthagyott minket egy helyszinen ha neki már készen volt ott a dolga. Hiába nekünk még kikellet volna nyírni egy két ellenfelet. Neki kész volt és a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy akkor ő lelép onnan. A legdurvább persze az, hogy ezt ő nem geciségből csinálta, hanem egészen egyszerűen ilyen. Elvtelenül alkalmazkodó, a pillanatnyi előnyért megalkuvó személy, azaz opportunista. Meggyőződésem, hogy Endruban ez Szülőiből fakad, és ezért nem látom lehetetlennek, hogy ez valaha megváltozzék. Ezért bár vele sem játszom már együtt, és azt hiszem már nem is fogok többé, a kapcsolatot azért igyekszem fenntartani...

Hát akkor következzem én. Belőlem elsősorban a csapatszellemet hozta elő a játék. Sajnos azonban a rossz oldalamról. Elvártam volna, hogy mindenki közösen résztvegyen a játékban, és együtt leküzdve az akadályokat előre jussunk. A hiba az elvárásokon jelentkezett. Egy opportunistától nem lehet elvárni, hogy a csapat érdekében működjön. Aki lemarad az kimarad. Aki lassú, az a leggyengébb láncszem a csapatban, és mint ilyen kerékkötő lesz egy idő után. Aki pedig pragmatista elöbb vagy utóbb kikacsintgat majd, és találni is fog másokat, a pragmatistákat ugyanis szeretik a simulékonyságuk miatt.
Én pedig diplomáciából kaptam egy nagy nullát. Nem egyest hanem nullát. A lassút ugyanis bíráltam, a kimaradóra nehezteltem, a opportunistát cinkeltem, a pragmatistát meg a keblemen melengettem akár a kígyót, mely később persze meg is mart.
Egyszó mint száz, rövidlátó voltam. Nem vettem észre a közeledő felhőket, és ez is lett a vesztem amikor kitört a vihar már rám volt osztva a szerep, és én el is játszottam. Én voltam a csapdába szorult állat, és ahelyett, hogy segítséget kértem volna, vagy elmondtam volna, hogy ez rossz nekem így. Támadtam és mégjobban felhergeltem a környezetem.
Mindezek betetőzéseként megjelent a Hunicum ami pontott tett az i-re.

A Hunicum egy un. guild volt azon a szerveren ahol játszottunk. A kis csapatból felvettek mindenkit, még engem is, de nem vették fel a Sunyipicsa nevű karakteremet. Mondván, hogy sértő a neve. Viszont én időközben belejöttem a híler szerepkörbe, és elhatároztam vele szeretnék játszani a továbbiakban. De csak nem vettek fel. Ráadásul ekkora már az Árpi meg az Endru már oszlopos tagja volt a Hunicumnak és, döntően leszartak engem. Ha a Hunicum ment valahova, mentek ők is, és nem különösebben érdekelte őket, hogy ha én kimaradtam. Sőt mi több. Az Árpi esetleg nagy boldogan mesélte másnap, hogy milyen jó volt. A betetőzés az volt nálam, hogy egyszer elmentek AQ20-ba ahova 20 ember kell, de ők csak 13-14-en voltak. Eszükbe nem jutottam, úgy kellet nekem megkérdezni, hogy hova mennek, és nem akarnak e magukkal vinni esetleg. Végül elvittek, és én mindent beleadtam abba raidbe. Nem lettem első a gyógyításba mert sokkal szarabb cuccaim voltak mint a többieknek, de kitettem magamért, és kértem, hogy a teljesítményem alapján vegyenek fel a Hunicumba. A teljesítményem elismerték, de fel nem vettek. Na ekkor elborult az agyam és már megint rosszul léptem. Kértem az Endrut és az Árpit, hogy hassanak oda az érdekemben a guildnál. Ez elméletileg meg is történt, amit nem vonok kétsége, de az eredménye nulla volt az odahatásuknak. Itt nagyott hibáztam. Szolidarításra kellet volna felkérnem őket, mondván lépenek ki ők is ha engem nem vesznek fel. Erre egyértelmű választ kellet volna adniuk, persze egyik se lépett volna ki, de én erkölcsi nyertes lehettem volna és így akár még a kapcsolatom is megmardt volna mondjuk az Árpival. Nem mellesleg pedig a mai napig basztathattnám őket ezzel, ami igencsak jól esne. De nem. Én elkezdtem megint hőbörögni, hisztizni, és dühösen vagdalkozni. Aminek a vége az lett, hogy meg is kaptam tőlük a beosztásomat. Hát így basztam el a dolgokat. El kellet kullogjak fülem farkam behúzva. That's all folks...

Ekkor átmentem egy másik szerverre, és elkezdtem hordázni. Jött Punetta. Az első igazi karakterem ő lett. Harcos volt a lelkem. Annyira szerettem , hogy még előtörténet is írtam neki. Zoli átjött velem és ekkor kezdődött az igazi wowos életünk. Megtanultunk tényleg játszani. Ez már egy másik wow. A varázslat ugyan mára már elveszett, bár néha bekapcsolom a hangot és átadom magam az élvezetnek, de ez már ritkán van. Most már a cuccokra hajtok.
Persze ezen a szerveren is történtek érdekes dolgok, meg volt egyszer egy kis kitérőm vissza az ally oldalra, egyszer még egy guildot is alakítottam, de ezeket talán majd máskor...

Most éppen Gyuribácsival tolom a nagyon az ipart, aki egy druida. Beteljesült amire vártam az is. Elmentem hílelni egy instába egy guilddal. Végig nyomtuk és mikor megkérdeztem felvesznek e. A beszélgetés így hangzott:

- Can i join to your guild? (Csatlakozhatnék a guildetekhez?)
- Dunno, how many healing + y have? (Nem is tudom, mennyi plusszod van a gyógyításon.)
- 648+ (Kicsit több mint 648)
- OMFG, AND YOU HEAL LIKE THIS? IMPRESSIVE!!! (A kurva életbe, és így tudsz gyógyítani? Lenyűgöző!)

És felvettek a guildba.
Sikerült, és csak magamnak köszönhetem.
De az is igaz, hogy ma már mindent másképp csinálnék, ha visszapörgethetném az időt...
Bár a Zolit is be kéne valahogy játszani ebbe a guildba...Nomeg ha Dönci esetleg valahogy többet lenne... :)))