Mindannyiunk életében vannak pontok amikben biztosak vagyunk, amikre számítunk.
Persze semmi se biztos. Elhatározzuk, hogy megteszünk valamit. Kiterveljük. Végrehajtjuk. Leellenőrizzük, hogy elértük e a kívánt eredményt. Persze sosem vagyunk elégedettek. Mindig van min csiszolni. Újra elkezdjük. Tervezünk. Végrehajtjuk. Ellenőrizzük. Módosítunk. Tervezünk. Végrehajtjuk. Ellenőrizünk.Módosítunk...
Aztán egyszer csak elfáradunk. Vagy elegünk lesz. Vagy azt hisszük, hogy most már nagyon jó, és nincs értelme tovább csinálni.
És akkor bekövetkezik a: Status Quo. Egy olyan állapot amikor úgy véljük, hogy minden stabil körülöttünk. Minden oké.
De ez egy baromi veszélyes dolog. Annyira beleéljük magunkat, hogy azt hisszük, ez egy bebetonozott állapot és ez már sohasem fog változni. Csak öntjük, csak öntjük és öntjük tovább a betont.
Mígnem egy szép napon, valaki jön, és felrobbantja az egészet. Állóvizestül. Betonostul. Status Quóstul. Mindenestül.
Szétrepülnek a darabok. Minden összedől.
Na akkor elválik a konkoly a búzától.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Bízom abban, hogy minden ilyen robbanás valami továbblépés, fejlődés előszobája. Jobb egy feldolgozott krízis, mint hamis békében lassan elsorvadni.
Kedves Brúnó!
Teljes mértékben egyetértek.
Bízom a jövőben, abban, hogy a megértés, a szeretet és a múlt átgondolása mindenki számára a lehető legjobb eredményt hozza.
Megjegyzés küldése