Hát íme ismét itt vagyok. Több mint két hónapja azzal keresett meg a Dönci, hogy menjek le dolgozni Pécsre. Amint kezdett a dolog komolyra fordulni, elhallgattam itt a bolgon. Egyrészt nem akartam elkiabálni semmit, másrészt meg nem tudhatom ki olvassa ez sorokat, így bölcsebbnek tartottam hallgatni. A határidőt arra az időpontra tettem, mikor bejelentem a munkahelyemen, hogy lelépek. Ez a múlt héten megtörtént. Így most végre írhatok.
Egészen elfeledkeztem már a blogírás jótékony hatásairól. Pedig jó lett volna néha kiírni magamból a feszültséget. Még most is tele vagyok előre- és hátraarc aggodalmakkal. Olyan feszültek a mindennapjaim, az éjszakákról meg aztán ne is beszéljünk. Máskor megszokott lazaságom és könnyelműségem, mintha valami távoli szigetek lennének a dühöngő tengeren. Ingerlékeny és nyugtalan vagyok. Hmmm.
Miért is? Döntően minden ami megszokott a mindennapjaimban azt most készülök felrúgni. Nem könnyű ezt feldolgoznom. A hét nagy részében távol leszek családomtól, a barátaimtól, a megszokott környezetemtől. Valamint olyan helyzetbe hozom az Yldy-t és a gyerekeket, hogy ők nekik is le kell mondaniuk valami stabilról amit eddig megszoktak. Ez pedig a jelenlétem. Már ez a dolog nyugtalanító, és akkor még nem vettük hozzá az új munkahelyen való helytállás kérdését, a jövőbeni egzisztencia megszerzését, a beilleszkedési problémákat, és az új környezet okozta összes próbát.
Hát ha így végiggondolom akkor talán még egész jól tartom magam. :)
Nagy balfasz vótam, hogy felhagytam a blogírással. Most jut eszembe, hogy írhattam volna úgyis blogot, hogy nem teszem közzé. Na mind1. Lehet, hogy nem is tudtam volna leírni azt a sok gondolatot ami eddig kavargott a fejemben. Még most is alig látok tisztán.
Egészen elfeledkeztem már a blogírás jótékony hatásairól. Pedig jó lett volna néha kiírni magamból a feszültséget. Még most is tele vagyok előre- és hátraarc aggodalmakkal. Olyan feszültek a mindennapjaim, az éjszakákról meg aztán ne is beszéljünk. Máskor megszokott lazaságom és könnyelműségem, mintha valami távoli szigetek lennének a dühöngő tengeren. Ingerlékeny és nyugtalan vagyok. Hmmm.
Miért is? Döntően minden ami megszokott a mindennapjaimban azt most készülök felrúgni. Nem könnyű ezt feldolgoznom. A hét nagy részében távol leszek családomtól, a barátaimtól, a megszokott környezetemtől. Valamint olyan helyzetbe hozom az Yldy-t és a gyerekeket, hogy ők nekik is le kell mondaniuk valami stabilról amit eddig megszoktak. Ez pedig a jelenlétem. Már ez a dolog nyugtalanító, és akkor még nem vettük hozzá az új munkahelyen való helytállás kérdését, a jövőbeni egzisztencia megszerzését, a beilleszkedési problémákat, és az új környezet okozta összes próbát.
Hát ha így végiggondolom akkor talán még egész jól tartom magam. :)
Nagy balfasz vótam, hogy felhagytam a blogírással. Most jut eszembe, hogy írhattam volna úgyis blogot, hogy nem teszem közzé. Na mind1. Lehet, hogy nem is tudtam volna leírni azt a sok gondolatot ami eddig kavargott a fejemben. Még most is alig látok tisztán.
3 megjegyzés:
Na kérem szépen, egy csónakban evezünk. ;-) Én is tele voltam/vagyok feszültséggel. Ugyanezek az érzések játszódnak bennem is. Nem könnyű a hosszú éveken át megszokott élet és munkaritmust felváltani egy újra. De ha visszatekintünk az eddigiekre, akkor belátjuk, hogy ez csak a javunkra válhat...
Jaja. Csakhogy a dolgok józan ésszel történő felfogása vajmi keveset enyhít az érzelmek okozta stersszhelyzeten. :)
Ezt viszont nem vitatom, teljesen igazad van. :)
Ezért vagyok még mindíg parás, hiába a érvelek magamnak a "józan ésszel", hogy ez szakmai fejlődés lesz nekem...
Megjegyzés küldése