Ha nem tudsz vitatkozni, akkor a legjobb a teljes tagadás állapota. Vitatkozni bazi nehéz. Voltaképpen egy vitához, komoly előkészületek kellenek. Én spec szeretek vitázni. Szeretek elvi vitát indítani, csak a szórakozás kedvéért, és szívesen vitatkozok konkrétumokról is ha a érdekel a téma.
Például bár hiszek az EMK-ban, rettenetesen jó vitákat tudok folytatni Bercivel róla. Általában felveszek egy szkeptikus álláspontot és tűz alá veszem az ő védelmi álláspontját. Számomra meg van ennek az a haszna, hogy bár a vitában ellentétes álláspontot képviselek, szélesebb látókörrel és gazdagabban jövök ki a végén.
A vitában megengedett tehát bármilyen eszköz. Lehet agresszíven aláásni a másik védelmét, lehet hátulról támadni, lehet cselezni. Nem a módszer adja a vita lényegét, hanem az eredmény. Ha mindkét fél számára hasznos volt a vita akkor tuti. A vita végeredménye szinte teljesen mindegy. A lényeg a megismerés és nem a győzelem. A vitában képviselt álláspontról megítélni valakit baromság. A vitában csak egy véleményt képviselünk, ami mint tudjuk változhat.
Más a helyzet viszont a vita stílusával. Az emberek 90%-a képtelen a vitára. Azért mert egyszerűen stílusukban a következő elemeket vegyítik.
Fogalom zavar: Nehéz úgy vitázni, hogy ha a partner a fogalmak rugalmasságát arra használja ki, hogy kénye és kedve szerint értelmezze azokat. Az ilyen partner pl. mondhatja az "önzés" fogalmára, hogy becstelen és erkölcstelen amennyiben a másikban véli felfedezni. De nem hajlandó pontosítani. Példának okáért az önzés lehet egészséges amikor jól felfogott érdekünkben történik.
Felsőbb elviség: Nagyon nehéz azzal vitázni, aki valamiféle felsőbb hatalom igazában hisz. Ez lehet Isteni eredetű, lehet törvényi erejű, lehet erkölcsi vagy morális megfontolású. Az ilyen álláspont mindig csak a saját viszonyítási rendszerében hajlandó működni, így lehetetlen egy elvi vitában értelmesen haladni vele. Konkrét vitában esetleg működhet.
Konfliktus para: Vannak akik félnek a másikkal ütköztetni véleményüket ezért elzárkóznak a vita elöl.
Akaratgép: A legidegesítőbb viszont az mikor valaki nem is vitatkozni akar csak mondani a magáét. Az ilyet jó már messziről kerülni.
A legtöbb ember ennek a négy tünetnek valamelyikét többé kevésbé mindenki hordja, és csak a józan ész, a széles látókör illetve a szabad gondolkodás szabadíthat meg tőle. Ha nem, hát a vita veszekedéssé fajul.
Fontos még megemlíteni azt, hogy ha mondjuk vitatkozni akarunk valamilyen témában, illik valami álláspontot kifejteni. Tehát nem csak az első kigondolt gondolatunk kimondani, hanem gondosan felépített érvrendszerrel kéne rendelkezni. De persze mennyivel egyszerűbb egy magasabb rendűnek vélt vagy képzelt kinyilatkoztatás szerint kijelenteni valamiről, hogy az szar, mint hosszú munkával megismerni és megérteni valamit.
Azért utálom Zsiráfot mert a Sakál annyira egyszerűbb... De viszont az jut eszembe :
- Yoda mester, a Sötét Oldal erősebb ?
- Nem, nem erősebb. Csak simább, könnyebben járhatóbb.
2008. január 27., vasárnap
2008. január 22., kedd
Nincs ihlet...
Na, hát a 20. bejegyzés már arról szól, hogy nincs ihletem írni. Nem baj, majd meg jön. Úgy is csak a Dönci meg a Zoli vetődnek errefelé mostanában. Vagy mások is csak csendben maradnak? Pedig jobban tennék ha simogatnák egy kicsit az egómat, mondjuk olyanokkal, hogy:
- De jó hogy írsz ilyen blogot.
- Milyen érdekes.
- Arról, mit gondolsz, hogy ...
Vagy bármi... Na mind1. Illetve nem is mind1. Ez az érdektelenség. Szomorú is vagyok, egy kicsit. Arra lenne igényem, hogy több embert érdekeljek. Azt javaslom, mindenki kommentezzen aki erre jár.
- De jó hogy írsz ilyen blogot.
- Milyen érdekes.
- Arról, mit gondolsz, hogy ...
Vagy bármi... Na mind1. Illetve nem is mind1. Ez az érdektelenség. Szomorú is vagyok, egy kicsit. Arra lenne igényem, hogy több embert érdekeljek. Azt javaslom, mindenki kommentezzen aki erre jár.
2008. január 16., szerda
Karrier VS. Család
A hétvégén tartottuk a Teonak nagycsaládi szülinapját. Fültanúja voltam egy beszélgetésnek anyám és az anyósom között. Arról beszélgettek, hogy milyen az élet hatvan felé közelítve. Egy szóban összefoglalva: fárasztó. Beszélgettek a nyugdíjról is, és arról, hogy milyen sux az, hogy egyre később lehet elmenni. Szerencsére türelmes voltam és nem vágtam közbe gyorsan, hogy azért ez nem így van. Nem kibaszásból nem engedik nyugdíjba az embereket, hanem azért mert kurva nehéz kitermelnie a gazdaság többi részének a nyugdíjakra a zsetont. Arról már ne is beszéljünk, hogy nálunk a legrózsásabb a helyzet nyugdíj és család törvények terén, egész Európában, de tán a világon is. A múltkor a török barátommal beszélgettem wow-on és mikor mondtam neki, hogy az Yldy itthon van már lassan 5 éve a gyerekekkel, egyszerűen nem akarta elhinni. Szóval lehet nyígni, abban úgyis profik vagyunk, de jobb lenne befogni a bagólesőnket. Na már megint elkalandoztam...
Szóval félretettem ezeket a gondolatokat, és megpróbáltam az igényeikre koncentrálni. Azt hiszem, hogy a fáradság mellet csalódottak is egy picit. Valahogy mintha nem olyan lenne a világ ahogyan ők elképzelték. Azt ugyan nem tudom mit képzeltek vajon el, mert arról persze nem beszéltek, hogy mit szeretnének, csak arról, hogy mit nem (sakál rul da wörd).
De én azért elgondolkodtam ezen, és igen hamar azon kezdtem morfondírozni, hogy én vajon mit akarok?
Nehéz a kérdés, de fussunk neki TA szempontból. A Szülőim nyilván valami olyasmit szeretne, amitől hasznosnak érzem magam. A berögzült minták között rengeteg ilyen van. Anyám is és Apám is tevékeny és hasznos, szorgalmas és dolgos emberek. Ebben nincs kétségem.
A Felnőttem egyértelműen olyan életvitelt szeretne ami a lehető legtöbb igényemet kielégíti.
Nade a Gyermekim. Na itt már nehezebben igazodok el. Nagyon fontosnak tartom, hogy boldog vagyok, a jelenlegi életvitelemmel. Sokat lehetek a családommal, stabil munkahelyem van, ahol azért nem kell szétszakadni a munkában, de vannak érdekes dolgok is. Viszont nem tudom kamatoztatni a képességeimet. Sokkal okosabb és ügyesebb vagyok annál amit jelenleg csinálok. Szeretném ha több döntésem lenne, több befolyásom. Ez egyértelműen az én igényem, és nem szülőiből fakad. Viszont ha elmennék dolgozni egy olyan helyre ahol több a követelmény akkor több időt kéne rászánnom. Amit minden mástól kéne elvennem. Nem beszélve a stresszről, a feszített életről. Nem igazán van kedvem 50 évesen egy szívrohamot, vagy egy agyvérzést kapni. Aztán ott van az is, hogy azt vettem észre, hogy általában azok az emberek "sikeresebbek" ezen a téren akik erősen fejlett szülőivel, vagy esetleg szülői kontaminációval rendelkeznek. Mi lenne velem egy ilyen társaságban? Meddig tudnám türtőztetni magam, hogy ne lázadjak fel ellenük? Hiszen én meg gyermeki kontaminált vagyok.
Azt hiszem, tényleg csak akkor derülne ki, ha megpróbálnám, és ha egyedül lennék akkor szerintem meg is tenném. De nem tehetem kockára a családom többi részének életét a kíváncsiságomért.
Így hát egy megoldás maradt.
Hogy is volt az a Rock Kocsma ?
Szóval félretettem ezeket a gondolatokat, és megpróbáltam az igényeikre koncentrálni. Azt hiszem, hogy a fáradság mellet csalódottak is egy picit. Valahogy mintha nem olyan lenne a világ ahogyan ők elképzelték. Azt ugyan nem tudom mit képzeltek vajon el, mert arról persze nem beszéltek, hogy mit szeretnének, csak arról, hogy mit nem (sakál rul da wörd).
De én azért elgondolkodtam ezen, és igen hamar azon kezdtem morfondírozni, hogy én vajon mit akarok?
Nehéz a kérdés, de fussunk neki TA szempontból. A Szülőim nyilván valami olyasmit szeretne, amitől hasznosnak érzem magam. A berögzült minták között rengeteg ilyen van. Anyám is és Apám is tevékeny és hasznos, szorgalmas és dolgos emberek. Ebben nincs kétségem.
A Felnőttem egyértelműen olyan életvitelt szeretne ami a lehető legtöbb igényemet kielégíti.
Nade a Gyermekim. Na itt már nehezebben igazodok el. Nagyon fontosnak tartom, hogy boldog vagyok, a jelenlegi életvitelemmel. Sokat lehetek a családommal, stabil munkahelyem van, ahol azért nem kell szétszakadni a munkában, de vannak érdekes dolgok is. Viszont nem tudom kamatoztatni a képességeimet. Sokkal okosabb és ügyesebb vagyok annál amit jelenleg csinálok. Szeretném ha több döntésem lenne, több befolyásom. Ez egyértelműen az én igényem, és nem szülőiből fakad. Viszont ha elmennék dolgozni egy olyan helyre ahol több a követelmény akkor több időt kéne rászánnom. Amit minden mástól kéne elvennem. Nem beszélve a stresszről, a feszített életről. Nem igazán van kedvem 50 évesen egy szívrohamot, vagy egy agyvérzést kapni. Aztán ott van az is, hogy azt vettem észre, hogy általában azok az emberek "sikeresebbek" ezen a téren akik erősen fejlett szülőivel, vagy esetleg szülői kontaminációval rendelkeznek. Mi lenne velem egy ilyen társaságban? Meddig tudnám türtőztetni magam, hogy ne lázadjak fel ellenük? Hiszen én meg gyermeki kontaminált vagyok.
Azt hiszem, tényleg csak akkor derülne ki, ha megpróbálnám, és ha egyedül lennék akkor szerintem meg is tenném. De nem tehetem kockára a családom többi részének életét a kíváncsiságomért.
Így hát egy megoldás maradt.
Hogy is volt az a Rock Kocsma ?
2008. január 9., szerda
Kharazan: rdy!
Adós vagyok egy posttal, és jó lesz végre nekem is leírnom, hogy miért töltöm az időm jelentős százalékát egy másik világban. Nevezetesen a Warcraft világában. Nem térek ki, hogy mi ebben a jó, meg ilyenek, aki képes rá, hogy leüljön vele játszani, az tudni fogja. Aki meg nem képes rá, annak további jó szenvedést kívánok a valódi világban. Ne feledd, az élet egy küzdelem, hajrá...
Ahh, de megint elkanyarodtam, a wowról (gyk.: World of Warcraft) akartam írni. Szóval megszületett az első karakterem aki mehet Kharazanba. Nos, a világon mossá 6.2 milliárd ember él. Ebből 8 millió wowozik. ami azt jelenti, hogy az emberek 99.87%-a annyira leszarja ezt, hogy nem is tudják miről van szó. A maradék 0.13%-ból meg kb. 80% szintén szarik az egészre, mert noob és még a 70-et sem éri el soha nemhogy Kaharazant. Az aki eléri, és tudja, az meg azért szarik rája, mert neki is meg van a Kharazan kulcsa és tudja, hogy azért ez nem akkora szám.
Tehát elmondhatjuk, hogy az egésznek szimbólikus jelentése van. Ennek örömére most szeretném összefoglalni, mi minden történt velem amióta wowozok.
Az egész lassan két éve kezdődött. Mindig érdekeltek az MMORPG-k és a Blizzard neve annyira jól cseng a játék piacon, hogy csak idő kérdése volt mikor kanyarodik erre az utunk. Igen az utunk, így többesszámban. Ugyanis akkoriban volt egy csapat, egy laza kis társaság akik esténkét játszottak ezt-azt a hálón. Ebből a csapatból öten álltunk neki a wownak. Endru, Zoli, Dönci és az Árpi, meg persze én. Az időpont választás az én szempontomból nem volt szerencsés. Akkor már közelgett a Gergő születése, és nyakunkon volt már a költözés egy kis lakás felújítással spékelve, meg a hiteles hercehurcák. Nem megyek bele most ennek kifejtsébe, de a pszihés állapotomról annyit, hogy amikor a Gergő megszületett kb. három napig képtelen voltam napi egy-két falatnál többet lenyomni a torkomon. Szóval egy rendesen leterhelt időszakban vágtam neki annak a játéknak, ami a legösszetettebb, legsokoldalúbb játék amivel valaha játszottam. Nem mellesleg pedig kihozza az emberekből az igazi énjüket...
Nekivágtunk hát, és mint minden noob, mi is elkövettük az alaphibákat. Én például az egyik legnehezebb szerepkörre vállalkoztam, indítottam egy papot. Ráadásul elkövettem azt a hibát is, hogy Sunyipicsának neveztem el. Non plus ultraként meg ally oldalon kezdtünk, holott mindenki mondta, hogy hordázni kell. Tehát volt olyan hiba amiről tehettem, volt olyan amiről félig, és volt olyan amiről egyáltalán nem tehettem.
Maga a játék lenyűgözött mindenkit. Aki erre nem fogékony az nem értheti, de igazándiból csak sajnálni tudom őket. Akibe szorult valami képzelet, azt magábaszippantja és nem ereszti jó ideig. Engem szinte bedarált, képes voltam órákat csak sétálni a világban és nézelődni, de tényleg órákat. Vagy elmenni horgászni egy folyóhoz, pedig a való világban magasról tojok a horgászatra. Akárhányszor bementem a Fény Katedrálisába a hideg futkározott hátamon. A WoW-ban megtehetsz bármit amihez kedved van. Következmények persze vannak, de senki nem fog kényszeríteni semmire. AZT CSINÁLSZ AMIT AKARSZ. Ez itt a lényeg. Ezért hozza ki mindenkiből az igazi énjét, mert itt az lehet ami.
Hát lássuk kiből mit hozott ki:
Zolit kezdetben megrémítette a játék összetettsége, mint minden nagy falat az életben ez is zavarba hozta. Aztán a lassú víz partot mos taktikával, átrágta magát az egészen, ahogyan mindig is szokta. A mai napig együtt játszunk, amiért hálás vagyok neki. Nem hagyott el engem semmi talmi csillogásért, és türelemmel viselte minden faszságomat. Köszi Zoli.
Dönci kezdeti lelkesedése hamar lelohadt, talán kicsit késöbb a szokásosnál, de lelohadt ahogyan szokott. Nagy tervek persze azóta is vannak, de ezek jó része megmarad tervnek a wow végéig. Néha benéz és akkor együtt nyomolunk.
Árpival sokáig együtt játszottunk. Árpi egy igazi pragmatista. Valójába az élete egyetlen kibaszott nagy KOMPROMISSZUM, vagyis inkább kompromisszumok sokasága. Ezek segítségével sokáig tudta halogatni az elkerülhetetlent. Aztán a Hunicumos sztoriban (lásd lejebb) kimutatta a foga fehérjét. Azóta nemhogy együtt játszunk, de még attól is tartózkodom, hogy egy levegőt szívjak vele. Hát igen, a wow ilyet is tud, annyira kihozza a személyiséget, hogy tönkremehet belé a kapcsolat. Azoknak akik most nem értik, elmondanám, hogy nem egy játék miatt megy tönkre, hanem azon a döntésem alapszik, hogy én egy barátság részese karok lenni nem egy komprumisszumé.
Endruhoz rengeteg tanulságos történet fűződik. Endru bemutatta a 180 fokos fordulatot. Volt ott annyi minden, hogy még elmondani is fárasztó lenne, nemhogy leírni. Azóta szállóigvé vált a Zoli és köztem az úgynevezett Endrúzás. Endruzásnak hívjuk ha valaki egy csapatban csak és kizárólag a saját érdekeit figyelembe véve vislkedik. Endru pl. simán otthagyott minket egy helyszinen ha neki már készen volt ott a dolga. Hiába nekünk még kikellet volna nyírni egy két ellenfelet. Neki kész volt és a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy akkor ő lelép onnan. A legdurvább persze az, hogy ezt ő nem geciségből csinálta, hanem egészen egyszerűen ilyen. Elvtelenül alkalmazkodó, a pillanatnyi előnyért megalkuvó személy, azaz opportunista. Meggyőződésem, hogy Endruban ez Szülőiből fakad, és ezért nem látom lehetetlennek, hogy ez valaha megváltozzék. Ezért bár vele sem játszom már együtt, és azt hiszem már nem is fogok többé, a kapcsolatot azért igyekszem fenntartani...
Hát akkor következzem én. Belőlem elsősorban a csapatszellemet hozta elő a játék. Sajnos azonban a rossz oldalamról. Elvártam volna, hogy mindenki közösen résztvegyen a játékban, és együtt leküzdve az akadályokat előre jussunk. A hiba az elvárásokon jelentkezett. Egy opportunistától nem lehet elvárni, hogy a csapat érdekében működjön. Aki lemarad az kimarad. Aki lassú, az a leggyengébb láncszem a csapatban, és mint ilyen kerékkötő lesz egy idő után. Aki pedig pragmatista elöbb vagy utóbb kikacsintgat majd, és találni is fog másokat, a pragmatistákat ugyanis szeretik a simulékonyságuk miatt.
Én pedig diplomáciából kaptam egy nagy nullát. Nem egyest hanem nullát. A lassút ugyanis bíráltam, a kimaradóra nehezteltem, a opportunistát cinkeltem, a pragmatistát meg a keblemen melengettem akár a kígyót, mely később persze meg is mart.
Egyszó mint száz, rövidlátó voltam. Nem vettem észre a közeledő felhőket, és ez is lett a vesztem amikor kitört a vihar már rám volt osztva a szerep, és én el is játszottam. Én voltam a csapdába szorult állat, és ahelyett, hogy segítséget kértem volna, vagy elmondtam volna, hogy ez rossz nekem így. Támadtam és mégjobban felhergeltem a környezetem.
Mindezek betetőzéseként megjelent a Hunicum ami pontott tett az i-re.
A Hunicum egy un. guild volt azon a szerveren ahol játszottunk. A kis csapatból felvettek mindenkit, még engem is, de nem vették fel a Sunyipicsa nevű karakteremet. Mondván, hogy sértő a neve. Viszont én időközben belejöttem a híler szerepkörbe, és elhatároztam vele szeretnék játszani a továbbiakban. De csak nem vettek fel. Ráadásul ekkora már az Árpi meg az Endru már oszlopos tagja volt a Hunicumnak és, döntően leszartak engem. Ha a Hunicum ment valahova, mentek ők is, és nem különösebben érdekelte őket, hogy ha én kimaradtam. Sőt mi több. Az Árpi esetleg nagy boldogan mesélte másnap, hogy milyen jó volt. A betetőzés az volt nálam, hogy egyszer elmentek AQ20-ba ahova 20 ember kell, de ők csak 13-14-en voltak. Eszükbe nem jutottam, úgy kellet nekem megkérdezni, hogy hova mennek, és nem akarnak e magukkal vinni esetleg. Végül elvittek, és én mindent beleadtam abba raidbe. Nem lettem első a gyógyításba mert sokkal szarabb cuccaim voltak mint a többieknek, de kitettem magamért, és kértem, hogy a teljesítményem alapján vegyenek fel a Hunicumba. A teljesítményem elismerték, de fel nem vettek. Na ekkor elborult az agyam és már megint rosszul léptem. Kértem az Endrut és az Árpit, hogy hassanak oda az érdekemben a guildnál. Ez elméletileg meg is történt, amit nem vonok kétsége, de az eredménye nulla volt az odahatásuknak. Itt nagyott hibáztam. Szolidarításra kellet volna felkérnem őket, mondván lépenek ki ők is ha engem nem vesznek fel. Erre egyértelmű választ kellet volna adniuk, persze egyik se lépett volna ki, de én erkölcsi nyertes lehettem volna és így akár még a kapcsolatom is megmardt volna mondjuk az Árpival. Nem mellesleg pedig a mai napig basztathattnám őket ezzel, ami igencsak jól esne. De nem. Én elkezdtem megint hőbörögni, hisztizni, és dühösen vagdalkozni. Aminek a vége az lett, hogy meg is kaptam tőlük a beosztásomat. Hát így basztam el a dolgokat. El kellet kullogjak fülem farkam behúzva. That's all folks...
Ekkor átmentem egy másik szerverre, és elkezdtem hordázni. Jött Punetta. Az első igazi karakterem ő lett. Harcos volt a lelkem. Annyira szerettem , hogy még előtörténet is írtam neki. Zoli átjött velem és ekkor kezdődött az igazi wowos életünk. Megtanultunk tényleg játszani. Ez már egy másik wow. A varázslat ugyan mára már elveszett, bár néha bekapcsolom a hangot és átadom magam az élvezetnek, de ez már ritkán van. Most már a cuccokra hajtok.
Persze ezen a szerveren is történtek érdekes dolgok, meg volt egyszer egy kis kitérőm vissza az ally oldalra, egyszer még egy guildot is alakítottam, de ezeket talán majd máskor...
Most éppen Gyuribácsival tolom a nagyon az ipart, aki egy druida. Beteljesült amire vártam az is. Elmentem hílelni egy instába egy guilddal. Végig nyomtuk és mikor megkérdeztem felvesznek e. A beszélgetés így hangzott:
- Can i join to your guild? (Csatlakozhatnék a guildetekhez?)
- Dunno, how many healing + y have? (Nem is tudom, mennyi plusszod van a gyógyításon.)
- 648+ (Kicsit több mint 648)
- OMFG, AND YOU HEAL LIKE THIS? IMPRESSIVE!!! (A kurva életbe, és így tudsz gyógyítani? Lenyűgöző!)
És felvettek a guildba.
Sikerült, és csak magamnak köszönhetem.
De az is igaz, hogy ma már mindent másképp csinálnék, ha visszapörgethetném az időt...
Bár a Zolit is be kéne valahogy játszani ebbe a guildba...Nomeg ha Dönci esetleg valahogy többet lenne... :)))
Ahh, de megint elkanyarodtam, a wowról (gyk.: World of Warcraft) akartam írni. Szóval megszületett az első karakterem aki mehet Kharazanba. Nos, a világon mossá 6.2 milliárd ember él. Ebből 8 millió wowozik. ami azt jelenti, hogy az emberek 99.87%-a annyira leszarja ezt, hogy nem is tudják miről van szó. A maradék 0.13%-ból meg kb. 80% szintén szarik az egészre, mert noob és még a 70-et sem éri el soha nemhogy Kaharazant. Az aki eléri, és tudja, az meg azért szarik rája, mert neki is meg van a Kharazan kulcsa és tudja, hogy azért ez nem akkora szám.
Tehát elmondhatjuk, hogy az egésznek szimbólikus jelentése van. Ennek örömére most szeretném összefoglalni, mi minden történt velem amióta wowozok.
Az egész lassan két éve kezdődött. Mindig érdekeltek az MMORPG-k és a Blizzard neve annyira jól cseng a játék piacon, hogy csak idő kérdése volt mikor kanyarodik erre az utunk. Igen az utunk, így többesszámban. Ugyanis akkoriban volt egy csapat, egy laza kis társaság akik esténkét játszottak ezt-azt a hálón. Ebből a csapatból öten álltunk neki a wownak. Endru, Zoli, Dönci és az Árpi, meg persze én. Az időpont választás az én szempontomból nem volt szerencsés. Akkor már közelgett a Gergő születése, és nyakunkon volt már a költözés egy kis lakás felújítással spékelve, meg a hiteles hercehurcák. Nem megyek bele most ennek kifejtsébe, de a pszihés állapotomról annyit, hogy amikor a Gergő megszületett kb. három napig képtelen voltam napi egy-két falatnál többet lenyomni a torkomon. Szóval egy rendesen leterhelt időszakban vágtam neki annak a játéknak, ami a legösszetettebb, legsokoldalúbb játék amivel valaha játszottam. Nem mellesleg pedig kihozza az emberekből az igazi énjüket...
Nekivágtunk hát, és mint minden noob, mi is elkövettük az alaphibákat. Én például az egyik legnehezebb szerepkörre vállalkoztam, indítottam egy papot. Ráadásul elkövettem azt a hibát is, hogy Sunyipicsának neveztem el. Non plus ultraként meg ally oldalon kezdtünk, holott mindenki mondta, hogy hordázni kell. Tehát volt olyan hiba amiről tehettem, volt olyan amiről félig, és volt olyan amiről egyáltalán nem tehettem.
Maga a játék lenyűgözött mindenkit. Aki erre nem fogékony az nem értheti, de igazándiból csak sajnálni tudom őket. Akibe szorult valami képzelet, azt magábaszippantja és nem ereszti jó ideig. Engem szinte bedarált, képes voltam órákat csak sétálni a világban és nézelődni, de tényleg órákat. Vagy elmenni horgászni egy folyóhoz, pedig a való világban magasról tojok a horgászatra. Akárhányszor bementem a Fény Katedrálisába a hideg futkározott hátamon. A WoW-ban megtehetsz bármit amihez kedved van. Következmények persze vannak, de senki nem fog kényszeríteni semmire. AZT CSINÁLSZ AMIT AKARSZ. Ez itt a lényeg. Ezért hozza ki mindenkiből az igazi énjét, mert itt az lehet ami.
Hát lássuk kiből mit hozott ki:
Zolit kezdetben megrémítette a játék összetettsége, mint minden nagy falat az életben ez is zavarba hozta. Aztán a lassú víz partot mos taktikával, átrágta magát az egészen, ahogyan mindig is szokta. A mai napig együtt játszunk, amiért hálás vagyok neki. Nem hagyott el engem semmi talmi csillogásért, és türelemmel viselte minden faszságomat. Köszi Zoli.
Dönci kezdeti lelkesedése hamar lelohadt, talán kicsit késöbb a szokásosnál, de lelohadt ahogyan szokott. Nagy tervek persze azóta is vannak, de ezek jó része megmarad tervnek a wow végéig. Néha benéz és akkor együtt nyomolunk.
Árpival sokáig együtt játszottunk. Árpi egy igazi pragmatista. Valójába az élete egyetlen kibaszott nagy KOMPROMISSZUM, vagyis inkább kompromisszumok sokasága. Ezek segítségével sokáig tudta halogatni az elkerülhetetlent. Aztán a Hunicumos sztoriban (lásd lejebb) kimutatta a foga fehérjét. Azóta nemhogy együtt játszunk, de még attól is tartózkodom, hogy egy levegőt szívjak vele. Hát igen, a wow ilyet is tud, annyira kihozza a személyiséget, hogy tönkremehet belé a kapcsolat. Azoknak akik most nem értik, elmondanám, hogy nem egy játék miatt megy tönkre, hanem azon a döntésem alapszik, hogy én egy barátság részese karok lenni nem egy komprumisszumé.
Endruhoz rengeteg tanulságos történet fűződik. Endru bemutatta a 180 fokos fordulatot. Volt ott annyi minden, hogy még elmondani is fárasztó lenne, nemhogy leírni. Azóta szállóigvé vált a Zoli és köztem az úgynevezett Endrúzás. Endruzásnak hívjuk ha valaki egy csapatban csak és kizárólag a saját érdekeit figyelembe véve vislkedik. Endru pl. simán otthagyott minket egy helyszinen ha neki már készen volt ott a dolga. Hiába nekünk még kikellet volna nyírni egy két ellenfelet. Neki kész volt és a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy akkor ő lelép onnan. A legdurvább persze az, hogy ezt ő nem geciségből csinálta, hanem egészen egyszerűen ilyen. Elvtelenül alkalmazkodó, a pillanatnyi előnyért megalkuvó személy, azaz opportunista. Meggyőződésem, hogy Endruban ez Szülőiből fakad, és ezért nem látom lehetetlennek, hogy ez valaha megváltozzék. Ezért bár vele sem játszom már együtt, és azt hiszem már nem is fogok többé, a kapcsolatot azért igyekszem fenntartani...
Hát akkor következzem én. Belőlem elsősorban a csapatszellemet hozta elő a játék. Sajnos azonban a rossz oldalamról. Elvártam volna, hogy mindenki közösen résztvegyen a játékban, és együtt leküzdve az akadályokat előre jussunk. A hiba az elvárásokon jelentkezett. Egy opportunistától nem lehet elvárni, hogy a csapat érdekében működjön. Aki lemarad az kimarad. Aki lassú, az a leggyengébb láncszem a csapatban, és mint ilyen kerékkötő lesz egy idő után. Aki pedig pragmatista elöbb vagy utóbb kikacsintgat majd, és találni is fog másokat, a pragmatistákat ugyanis szeretik a simulékonyságuk miatt.
Én pedig diplomáciából kaptam egy nagy nullát. Nem egyest hanem nullát. A lassút ugyanis bíráltam, a kimaradóra nehezteltem, a opportunistát cinkeltem, a pragmatistát meg a keblemen melengettem akár a kígyót, mely később persze meg is mart.
Egyszó mint száz, rövidlátó voltam. Nem vettem észre a közeledő felhőket, és ez is lett a vesztem amikor kitört a vihar már rám volt osztva a szerep, és én el is játszottam. Én voltam a csapdába szorult állat, és ahelyett, hogy segítséget kértem volna, vagy elmondtam volna, hogy ez rossz nekem így. Támadtam és mégjobban felhergeltem a környezetem.
Mindezek betetőzéseként megjelent a Hunicum ami pontott tett az i-re.
A Hunicum egy un. guild volt azon a szerveren ahol játszottunk. A kis csapatból felvettek mindenkit, még engem is, de nem vették fel a Sunyipicsa nevű karakteremet. Mondván, hogy sértő a neve. Viszont én időközben belejöttem a híler szerepkörbe, és elhatároztam vele szeretnék játszani a továbbiakban. De csak nem vettek fel. Ráadásul ekkora már az Árpi meg az Endru már oszlopos tagja volt a Hunicumnak és, döntően leszartak engem. Ha a Hunicum ment valahova, mentek ők is, és nem különösebben érdekelte őket, hogy ha én kimaradtam. Sőt mi több. Az Árpi esetleg nagy boldogan mesélte másnap, hogy milyen jó volt. A betetőzés az volt nálam, hogy egyszer elmentek AQ20-ba ahova 20 ember kell, de ők csak 13-14-en voltak. Eszükbe nem jutottam, úgy kellet nekem megkérdezni, hogy hova mennek, és nem akarnak e magukkal vinni esetleg. Végül elvittek, és én mindent beleadtam abba raidbe. Nem lettem első a gyógyításba mert sokkal szarabb cuccaim voltak mint a többieknek, de kitettem magamért, és kértem, hogy a teljesítményem alapján vegyenek fel a Hunicumba. A teljesítményem elismerték, de fel nem vettek. Na ekkor elborult az agyam és már megint rosszul léptem. Kértem az Endrut és az Árpit, hogy hassanak oda az érdekemben a guildnál. Ez elméletileg meg is történt, amit nem vonok kétsége, de az eredménye nulla volt az odahatásuknak. Itt nagyott hibáztam. Szolidarításra kellet volna felkérnem őket, mondván lépenek ki ők is ha engem nem vesznek fel. Erre egyértelmű választ kellet volna adniuk, persze egyik se lépett volna ki, de én erkölcsi nyertes lehettem volna és így akár még a kapcsolatom is megmardt volna mondjuk az Árpival. Nem mellesleg pedig a mai napig basztathattnám őket ezzel, ami igencsak jól esne. De nem. Én elkezdtem megint hőbörögni, hisztizni, és dühösen vagdalkozni. Aminek a vége az lett, hogy meg is kaptam tőlük a beosztásomat. Hát így basztam el a dolgokat. El kellet kullogjak fülem farkam behúzva. That's all folks...
Ekkor átmentem egy másik szerverre, és elkezdtem hordázni. Jött Punetta. Az első igazi karakterem ő lett. Harcos volt a lelkem. Annyira szerettem , hogy még előtörténet is írtam neki. Zoli átjött velem és ekkor kezdődött az igazi wowos életünk. Megtanultunk tényleg játszani. Ez már egy másik wow. A varázslat ugyan mára már elveszett, bár néha bekapcsolom a hangot és átadom magam az élvezetnek, de ez már ritkán van. Most már a cuccokra hajtok.
Persze ezen a szerveren is történtek érdekes dolgok, meg volt egyszer egy kis kitérőm vissza az ally oldalra, egyszer még egy guildot is alakítottam, de ezeket talán majd máskor...
Most éppen Gyuribácsival tolom a nagyon az ipart, aki egy druida. Beteljesült amire vártam az is. Elmentem hílelni egy instába egy guilddal. Végig nyomtuk és mikor megkérdeztem felvesznek e. A beszélgetés így hangzott:
- Can i join to your guild? (Csatlakozhatnék a guildetekhez?)
- Dunno, how many healing + y have? (Nem is tudom, mennyi plusszod van a gyógyításon.)
- 648+ (Kicsit több mint 648)
- OMFG, AND YOU HEAL LIKE THIS? IMPRESSIVE!!! (A kurva életbe, és így tudsz gyógyítani? Lenyűgöző!)
És felvettek a guildba.
Sikerült, és csak magamnak köszönhetem.
De az is igaz, hogy ma már mindent másképp csinálnék, ha visszapörgethetném az időt...
Bár a Zolit is be kéne valahogy játszani ebbe a guildba...Nomeg ha Dönci esetleg valahogy többet lenne... :)))
2008. január 8., kedd
Soha ne "pofázz" Szülőiből...
Berci minap feltett nekem egy kérdést amin azóta gondolkodom. Miért lenne nekem jó az, hogy ha elmennék a Réti Pali esküvőjére?
Nos, volt nekem egyszer egy barátom. A barátság egyszer csak megszakadt. Na persze nem úgy, mint általában, hogy ellaposodott, hogy már nem hívtuk egymást, vagy nem találkoztunk, vagy összevesztünk egy pitiáner ügyön.
Egyszer csak rájöttem, hogy amit én értékesnek tartok azt a másik nem, és amit ő értékesnek tart azt én nem értékelem sokra. Ez persze még nem lenne akadály, csak éppen egyikünkben sem volt meg az a tisztelet a másik iránt, hogy ezen ne kezdjünk el vitatkozni.
Én azt hiszem, hogy a vitákban én mindig is a vágyaimat képviseltem, azokat az elvont ideákat és eszmény képeket és amiket magam elé állítottam. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezek mélyen belém ivódott és a Gyermekim által értékesnek tartott elvek. Viszont mindig úgy éreztem, hogy a másik oldalon csak, szigorú szabályok, előítéletek és korlátok vannak.
A felállás annyira tipikus, ha akkor tudom amit most tudok, akkor simán betudhattam volna az egészet a lázadó Gyermeki és a szabályzó Szülői harcának. Ha bölcsebb és megfontoltabb ember lennék annál amilyen vagyok akkor, most nem kéne azon agyalnom, hogy sikerül e használható információt kipréselnem a Berciből a Réti Pali házassági szándékairól. Hanem, ha eljönne az ideje megkapnám a kezembe a meghívót.
Node az alap kérdés, hogy miért lenne ez jó nekem? Mert hát, a Gyermeki kaján öröme a szabályzó Szülői felett az egyik legmámorítóbb érzések egyike. Mennyi kellemes percet tud okozni egy-egy felejthetetlen pillanat az életből...
Réti Pali, a házasságot egyszer nemes egyszerűséggel élve eltemetésnek titulálta.
A boldogság és a kéj netovábbját jelentené a Gyermekim számára ha hallanám ahogy kimondja a "boldogító" igent. Nem akarok kárörömködi, sem botrányt csinálni. Egyszerűen hallani szeretném, a két fülemmel. Ott szeretnék lenni amikor ez megtörténik. Nem akarom sem akkor sem később a fejéhez vágni. Nem akarok az ő kárára élvezkedni a saját "igazamban".
Egyszerűen a győzelmet szeretném ünnepelni az "ostoba" szabályzó Szülőin. Szigorúan az ostobán.
Amikor esténként nehezen jön álom a szememre, rengeteg gondolat cikázik a fejemben. Néha eszembe jut egykét ehhez hasonló eset. Mosolyra húzódik a szám, és elégedetten nyugszom bele a világba. Gyermeki énem megnyugszik, hogy a jó végül elnyeri jutalmát, és a rossz a méltó büntetését...
Nos, volt nekem egyszer egy barátom. A barátság egyszer csak megszakadt. Na persze nem úgy, mint általában, hogy ellaposodott, hogy már nem hívtuk egymást, vagy nem találkoztunk, vagy összevesztünk egy pitiáner ügyön.
Egyszer csak rájöttem, hogy amit én értékesnek tartok azt a másik nem, és amit ő értékesnek tart azt én nem értékelem sokra. Ez persze még nem lenne akadály, csak éppen egyikünkben sem volt meg az a tisztelet a másik iránt, hogy ezen ne kezdjünk el vitatkozni.
Én azt hiszem, hogy a vitákban én mindig is a vágyaimat képviseltem, azokat az elvont ideákat és eszmény képeket és amiket magam elé állítottam. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezek mélyen belém ivódott és a Gyermekim által értékesnek tartott elvek. Viszont mindig úgy éreztem, hogy a másik oldalon csak, szigorú szabályok, előítéletek és korlátok vannak.
A felállás annyira tipikus, ha akkor tudom amit most tudok, akkor simán betudhattam volna az egészet a lázadó Gyermeki és a szabályzó Szülői harcának. Ha bölcsebb és megfontoltabb ember lennék annál amilyen vagyok akkor, most nem kéne azon agyalnom, hogy sikerül e használható információt kipréselnem a Berciből a Réti Pali házassági szándékairól. Hanem, ha eljönne az ideje megkapnám a kezembe a meghívót.
Node az alap kérdés, hogy miért lenne ez jó nekem? Mert hát, a Gyermeki kaján öröme a szabályzó Szülői felett az egyik legmámorítóbb érzések egyike. Mennyi kellemes percet tud okozni egy-egy felejthetetlen pillanat az életből...
Réti Pali, a házasságot egyszer nemes egyszerűséggel élve eltemetésnek titulálta.
A boldogság és a kéj netovábbját jelentené a Gyermekim számára ha hallanám ahogy kimondja a "boldogító" igent. Nem akarok kárörömködi, sem botrányt csinálni. Egyszerűen hallani szeretném, a két fülemmel. Ott szeretnék lenni amikor ez megtörténik. Nem akarom sem akkor sem később a fejéhez vágni. Nem akarok az ő kárára élvezkedni a saját "igazamban".
Egyszerűen a győzelmet szeretném ünnepelni az "ostoba" szabályzó Szülőin. Szigorúan az ostobán.
Amikor esténként nehezen jön álom a szememre, rengeteg gondolat cikázik a fejemben. Néha eszembe jut egykét ehhez hasonló eset. Mosolyra húzódik a szám, és elégedetten nyugszom bele a világba. Gyermeki énem megnyugszik, hogy a jó végül elnyeri jutalmát, és a rossz a méltó büntetését...
2008. január 6., vasárnap
Már nem vicces...
Nem is olyan titokban lelkes Britney rajongó voltam. Dönci barátommal például rendszeresen áttárgyaltuk miféle botrányokba keveredett már megint. Volt olyan is, hogy hiányoltam, hogy napok óta nincsen új Britney botrány a Velveten.
De most olvasva ezt az összefoglalót felhagyok ezzel az egésszel. Amíg csak punci villantások, meg drogozás, meg kopaszra nyírás, meg ilyenek voltak, addig volt benne valami mókás. De ez már nem vicces. A minap az egyik kollégám megemlítette, hogy Britney életének a minőségéhez az is hozzájárul, hogy hozzám hasonló érdeklődők ki vannak éhezve a botrányaira. Mivel a totális szétcsúszásához többek között ez is hozzájárul, úgy döntöttem, ebben már nem veszek részt.
Talán hülyén hangzik ez, de arra gondoltam, hogy ha egy teherautó teher bírása 20 tonna, és mi rárakunk 20 tonna plusz egy gramm homokot, és a teherautó ettől nem bír elindulni, akkor mely porszemek felelősek ezért?
De most olvasva ezt az összefoglalót felhagyok ezzel az egésszel. Amíg csak punci villantások, meg drogozás, meg kopaszra nyírás, meg ilyenek voltak, addig volt benne valami mókás. De ez már nem vicces. A minap az egyik kollégám megemlítette, hogy Britney életének a minőségéhez az is hozzájárul, hogy hozzám hasonló érdeklődők ki vannak éhezve a botrányaira. Mivel a totális szétcsúszásához többek között ez is hozzájárul, úgy döntöttem, ebben már nem veszek részt.
Talán hülyén hangzik ez, de arra gondoltam, hogy ha egy teherautó teher bírása 20 tonna, és mi rárakunk 20 tonna plusz egy gramm homokot, és a teherautó ettől nem bír elindulni, akkor mely porszemek felelősek ezért?
2008. január 2., szerda
Az EMK és a világom
Érdekes ez a helyzet, mivel több irányból is kaptam megjegyzéseket az "EMK, faszikám, EMK!!!" kommentemre. Ezért leírok most pár dolgot, hogy magam, és esetleg mások előtt is megvilágosítsam az EMK-hoz való viszonyomat.
Az EMK nem csodaszer. Sőt, mi több. Ha eredményeket akarsz elérni, jobb ha elfelejted az EMK-t. Senki nem állítja, hogy az EMK a leghatékonyabb módja annak, hogy eredményeket érj el. Amikor valaki rááll a lábadra a villamoson, mondhatod azt, hogy:
Zsiráf:
"Kérem, amikor rááll a lábamra, az nekem nagyon kellemetlen érzés, egy kicsit fáj is, pedig a konfortérzetemnek arra lenne szüksége, hogy kényelmesen állhassak lábamon, de egyedül, ezért kérem, hogy álljon egy kicsit odébb valamilyen irányba, hogy mind a ketten elférjünk."
Vagy mondhatod sakálban:
"Szálljon már le a lábamról, hé!"
Az egyikkel biztosítod, hogy a másik ember anélkül, hogy megsértődne kielégítse szükségleted, esetleg udvariasan elnézést is kér. A másik esetben meg egy enyhén minősítés szagú, elégtételt követelő, a másikat bűnbánatra szorító mondattal, kikényszeríted magadnak az igazad, ezzel kicsit alázatos helyzetbe hozva a másikat, ami később ellenszenvet szülhet az irányodban.
De az eredmény ugyanaz mindkét esetben. Az illető leszáll a lábadról. Melyik a hatékonyabb?
(Gyengébbek kedvéért a második, hisz kevesebb energia befektetéssel eléred a célod.
Még gyengébbek kedvéért, a kérdésem a hatékonyságra vonatkozott nem pedig az okozott kárra.)
Szóval aki léptem nyomon EMK-zni akar, annak csak rajta. Nagy népszerűségnek fog örvendeni, az biztos. A Sakálok szeretik az ingyen húst.
Az EMK nem arról szól, hogy olyanok legyünk tőle amilyennek mások látni akarnak minket, sem pedig arról, hogy még csak véletlenül se okozzunk károkat másoknak. Vannak olyan helyzetek amiket még a legvérmesebb EMK-sok sem tudnának feloldani fájdalom nélkül. Igény szerint írhatok ilyeneket.
Én személy szerint, az EMK-t arra használom, hogy ha valami olyan dolgot akarok elmondani ami nagyon érzékenyen érint engem, vagy ha mondandómmal a másik érzékeny területeit fogom érinteni, akkor EMK-ra váltok. Nem kizárólag a profit érdekében teszek így, hanem mert értékes számomra a kapcsolat is a másikkal, és így igyekszem azt védeni.
Amikor egy bejegyzésben annyit találok, hogy: "mi van? :)". Ráadásul ezt a Zolitól aki mellesleg idén lesz 25 (!) éve a barátom, azt gondolom, hogy megengedhetek neki egy kis fricskát, egy kis "faszikám" sakálkodással. Ezen Zoli nem fogja felkapni a vizet, egyrészt nem az a víz felkapós fajta (sicc megint sakál!), másrészt meg ismer annyira, hogy tudja, ha normálisan kérdez, normális választ fog kapni.
Az EMK nem csodaszer. Sőt, mi több. Ha eredményeket akarsz elérni, jobb ha elfelejted az EMK-t. Senki nem állítja, hogy az EMK a leghatékonyabb módja annak, hogy eredményeket érj el. Amikor valaki rááll a lábadra a villamoson, mondhatod azt, hogy:
Zsiráf:
"Kérem, amikor rááll a lábamra, az nekem nagyon kellemetlen érzés, egy kicsit fáj is, pedig a konfortérzetemnek arra lenne szüksége, hogy kényelmesen állhassak lábamon, de egyedül, ezért kérem, hogy álljon egy kicsit odébb valamilyen irányba, hogy mind a ketten elférjünk."
Vagy mondhatod sakálban:
"Szálljon már le a lábamról, hé!"
Az egyikkel biztosítod, hogy a másik ember anélkül, hogy megsértődne kielégítse szükségleted, esetleg udvariasan elnézést is kér. A másik esetben meg egy enyhén minősítés szagú, elégtételt követelő, a másikat bűnbánatra szorító mondattal, kikényszeríted magadnak az igazad, ezzel kicsit alázatos helyzetbe hozva a másikat, ami később ellenszenvet szülhet az irányodban.
De az eredmény ugyanaz mindkét esetben. Az illető leszáll a lábadról. Melyik a hatékonyabb?
(Gyengébbek kedvéért a második, hisz kevesebb energia befektetéssel eléred a célod.
Még gyengébbek kedvéért, a kérdésem a hatékonyságra vonatkozott nem pedig az okozott kárra.)
Szóval aki léptem nyomon EMK-zni akar, annak csak rajta. Nagy népszerűségnek fog örvendeni, az biztos. A Sakálok szeretik az ingyen húst.
Az EMK nem arról szól, hogy olyanok legyünk tőle amilyennek mások látni akarnak minket, sem pedig arról, hogy még csak véletlenül se okozzunk károkat másoknak. Vannak olyan helyzetek amiket még a legvérmesebb EMK-sok sem tudnának feloldani fájdalom nélkül. Igény szerint írhatok ilyeneket.
Én személy szerint, az EMK-t arra használom, hogy ha valami olyan dolgot akarok elmondani ami nagyon érzékenyen érint engem, vagy ha mondandómmal a másik érzékeny területeit fogom érinteni, akkor EMK-ra váltok. Nem kizárólag a profit érdekében teszek így, hanem mert értékes számomra a kapcsolat is a másikkal, és így igyekszem azt védeni.
Amikor egy bejegyzésben annyit találok, hogy: "mi van? :)". Ráadásul ezt a Zolitól aki mellesleg idén lesz 25 (!) éve a barátom, azt gondolom, hogy megengedhetek neki egy kis fricskát, egy kis "faszikám" sakálkodással. Ezen Zoli nem fogja felkapni a vizet, egyrészt nem az a víz felkapós fajta (sicc megint sakál!), másrészt meg ismer annyira, hogy tudja, ha normálisan kérdez, normális választ fog kapni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
